Miként élte túl a Videoton szomorú búcsúját az Európa-ligából? Vagy azt is kérdezhetném: jól alszik, Viktor?

Szerencsére nem láttam a második meccset. Csak egy SMS-ből értesültem a Waterloo-ról. Egy tüdőlövéssel ért fel. Én még egy hét után is vért köhögök föl ilyenkor. Ugyanakkor pontosan tudom, mert én kis csapatokban játszottam, hogy el lehet kapni a sokkal esélyesebb ellenfelet is. A Videoton is rúgott három gólt a Sportingnak. Ilyen a futball. Amikor itt Felcsúton a megye I-ben és a megye II-ben futballoztam és összesorsoltak bennünket a kupában nagyobb csapatokkal, mindig abból indultunk ki, hogy ha tíz meccset játszunk, abból kilencet nyerne az esélyesebb, de egy golyó nekünk is van a tárban. Aki szégyennek nevezi a jóval gyengébb csapattól elszenvedett vereséget, az valószínűleg nem ismeri a futball lényegét. A futball lényege ugyanis az, hogy tisztelnünk kell a nálunk gyengébb labdarúgót is, és sosem szabad azt hinnünk, hogy nálunk jóval gyengébb csapat ne tudna bennünket legyőzni, ha egyébként a játék úgy alakul. És nincs olyan csapat, amelyiket tízből egyszer a nála gyengébb ne verhetne meg. Ezek mind olyan alaptételei a futballnak, amelyek át kellene hassák a futballról való gondolkodásunkat, ezért a helyzet úgy fest, hogy a Videoton kiesése nem szégyen, hanem bukás. Egy hiba – a súlyosabb fajtából – amit a csapat elkövetett. Persze az ember nem tudja magából kiparancsolni a szurkolót, ezért természetesen minden vereség fáj. De egy vezetőt nem befolyásolhatnak részletkörülmények, a lényegre, a fő folyamatokra kell összpontosítani.

Vagyis?

Tavaly is, és az idén is három cél volt előttünk. Tudva persze, hogy a foci nem termelési verseny, ahol teljesítési százalékokat lehet tervezni, mégis, ha egy klub többet akar a középszerű lébecolásnál, világos, számszerűsíthető, határidőkhöz kötött célokat kell látnia maga előtt. Ami a Videotont illeti, ott az volt az akadémiának bemutatott terv, hogy a 2012-13-as bajnokságban Európa legjobb száz csapata közé kell kerülni – ez sikerült is –, a 2013–14-es bajnokságban Európa legjobb ötven csapata közé kerülni, a 2014-15-ös bajnokságban pedig a legjobb 32 közé, azaz megérkezni a Bajnokok Ligája csoportkörébe. Az első lépés megtörtént, de a legjobb ötvenbe nem sikerült bekerülni, sőt, vissza fogunk csúszni a századik hely alá. A Videoton vezetői majd nyilván eldöntik, hogy minden egy évet csúszik-e, vagy egyből rá kell futni az előző tervek által a harmadik évre megcélzott szintre. A második cél az volt, hogy a Videotonnal kötött megállapodásnak megfelelően a Puskás Akadémiából érkező játékosok száma évről évre növekedjen az első csapat keretében. Ezt a célt tartjuk, az előre elgondolt ütem szerint haladunk, minden két évben legalább négy új játékost adunk majd föl, egész addig, amíg elérjük a keret legalább negyven százalékát. A harmadik cél pedig az volt, hogy a Videoton és a Puskás Akadémia munkája minél inkább csiszolódjon össze. Tehát minél inkább az a szemlélet és játékrendszer legyen meghatározó az akadémia képzésében, ami meghatározza a Videoton játékát. Ha úgy alakulna, hogy akár egy tizenhét éves fiatalt kell a Videoton NB I-es csapatába bevetni, akkor azon a poszton, ahol az ifiben játszott, ez ne jelentsen számára új feladatot taktikailag. Fizikailag vagy sebességben persze új feladat elé állíthatja őt ez a helyzet, de, mondjuk úgy, intellektuálisan vagy játékrendszer szempontjából ne jelentsen neki semmilyen új kihívást. Ez volt a harmadik célunk.

Ez utóbbiban haladtunk?

Úgy látom, haladunk.

A Videoton mindenkori vezetőedzőjének mintha minden idejét és energiáját lekötné az első csapat menedzselése. Azzal pedig, hogy immár az Akadémiának is saját NB I-es együttese van, sőt minden ifjúsági korosztályban jogosult saját csapatot indítani, még inkább kétpólusúvá válhat a rendszer.

Ez a helyzet könnyíti a munkánkat és nem hátráltatja. Hiszen a saját nevelésű játékosokat nagyobb számban tudjuk kipróbálni a magyar első osztályban. A Videoton mégis csak egy, rendszeresen a nemzetközi porondon szereplő nemzetközi csapat, ott szóhoz jutni és gyökeret ereszteni még olyan zseniális labdarúgóknak is, mint a kis Kovács, vagy az egyébként kifejezetten jó adottságokkal megáldott Gyurcsó, több, mint egy évébe került. Itt a Puskás Akadémiánál az NB I-es csapat létezésének egyetlen egy oka van, ez pedig az, hogy minél több fiatal játékost – a megfelelő arányban kiegészítve őket rutinos futballistákkal –, szoktassunk hozzá a nagyobb terheléshez. A nagyobb fizikai terheléshez, az erőteljesebb koncentrálást igénylő játékszituációkhoz. 

„A mi szabályunk az, hogy első klub, második a csapat, harmadik a játékos. Ez az a szellem, amiben nevelni kell a gyerekeket, szemben a mostani divattal, ahol azt hiszik, hogy első a játékos, második a csapat és csak utána következik a klub, majd aztán a válogatott. Ez nagy tévedés. Pont fordított sorrendben kell gondolkodni.” 

Szóval, akik azt feltételezik, hogy a saját NB I-es csapattal, hamarosan saját stadionnal rendelkező Puskás Akadémia úgymond a saját lábára áll, és leválik a Videotonról, azok rosszul kalkulálnak?

Jogilag és pénzügyileg teljesen elválasztva működünk. Mindenki a saját lábán áll, ez licenckövetelmény is. De szakmailag egy rendszert építünk. Legtágabb összefüggésében a magyar futball rendszerét építjük. A középpontban persze az MLSZ áll, de labdarúgó-szövetségből még sehol és sosem csináltak futballt. Futballt a klubokban csinálnak, ott faragják a játékosokat. Ezért a magyar labdarúgás egészében való gondolkodás nemcsak az MLSZ-re, hanem a klubokra is jellemző kell, hogy legyen. És ránk jellemző. Ezért, bár értem én a kárörvendők mosolygását, tudjuk, legszebb öröm a káröröm, nincs benne irigység, de a magyar futball szempontjából aligha lehetne szomorúbb helyzetet elképzelni, mint amikor nem maradnak talpon a selejtezők után klubcsapataink. A Videoton kiesése, vagy a Győr kiesése nemcsak a Videotont vagy a Győrt veti hátra, hanem az egész magyar labdarúgást. Tehát miközben az ember, ha ellendrukker, érezhet némi örömteli borzongást, de amikor túl van az első fröccsön, akkor rájön arra, hogy azért összességében véve mégis csak rossz hír ez. Tehát mi a magyar labdarúgás rendszerében gondolkodunk, az akadémiát a magyar labdarúgás javára kívánjuk működtetni és Paulo Sousa mindig elmondta, hogy a Videoton sikere, az a magyar labdarúgás sikere. Mert a labdarúgás sikere klubsikerekből épül, amire csak a koronát teheti fel a válogatott szereplése. Ha nincsenek erős klubjaink, sosem lesz tartósan sikeres válogatottunk. Reális célkitűzésnek tartom azt, hogy először egy, majd később, amikor elérjük a nemzetközi minősítésben a románok szintjét, akkor pedig két magyar csapat rendszeresen legyen ott a legjobb 32-ben. Tehát a Bajnokok Ligája csoportkörében. Szerintem középtávon a Fradinak kötelező folyamatosan jelen lenni a 32-ben, mert a Fradi Európa 32 legjobb klubjának az egyike, a hagyománya, a szurkolói, a mérete, a fontossága, a történelme és minden más alapján, ami a Fradira jellemző. És attól függően, hogy milyen jól menedzselik a második, harmadik, negyedik magyar klubot, és milyen az utánpótlása, még egynek ott kell lennie. A Videoton tulajdonképpen erre a szerepre jelentkezett be. Igaz, hogy hamarabb kezdett el egy modern szakmai munkát Mezey György révén, mint a Fradi, ezért előrébb is tartunk, de hát a súlykülönbségeket azért látnunk kell. A Puskás Akadémia tehát, amikor a terveit elkészíti, akkor nemcsak saját magát, meg nem is a Videotont, hanem elsősorban a magyar labdarúgást tartja szem előtt, és én nem szeretném, ha ez a tulajdonság kiveszne a klubunkból. Ez számomra becsületbeli ügy. Nemzeti önbecsülés és büszkeség nélkül még a focinak sincs értelme. Fontos az esztétikum, a klubszellem, de haza nélkül mindenki csak zsoldos lehetne, így viszont hazája hírvivője. S ugye, ez mindjárt más. A mi szabályunk az, hogy első klub, második a csapat, harmadik a játékos. Ez az a szellem, amiben nevelni kell a gyerekeket, szemben a mostani divattal, ahol azt hiszik, hogy első a játékos, második a csapat és csak utána következik a klub, majd aztán a válogatott. Ez nagy tévedés. Pont fordított sorrendben kell gondolkodni, és nekünk ezt a hagyományt és kultúrát kell fenntartanunk.

És ha jól értem, a magyar futball egészét nézve az ideális helyzet – persze leegyszerűsítve – egy Fradi, Videoton, Puskás Akadémia erősorrend, s ebben a felállásban az Akadémia a tehetséges fiataljaival kiszolgálja a nemzetközi hadszíntéren igyekvő Vidit, nem pedig vetélytársa annak, hiába szerepelnek egyazon ligában. Az Akadémia NB I-es feljutása sok élcelődés céltáblája, bár a bajnoki címet talán nem kell megmagyarázni…

Nem emlékszem, hogy egy maratoni futó valaha is azt magyarázta volna, hogy a többiek miért maradtak le mögötte utcahosszal.

Ráadásul, ha nem mi jutottunk volna föl, akkor a Kozármisleny vagy a Gyirmót lett volna a bajnok, amelyek szintén nem a nagy megyeszékhelyek tradicionális futballcsapatai. A Keleti csoportot meg a Mezőkövesd nyerte. Ez már tendencia. Miért nem a Nyíregyháza, Szeged, Békéscsaba?

Ez volt az utolsó ilyen év. Az NB II ugyanis rosszul szervezett bajnokság volt. Most, hogy az egycsoportos NB II beköszöntött, az ilyen csapatoknak, mint mi, az NB II középmezőnyében lenne a helyük, mert a nagyvárosok a következő két-három évben eluralják majd az NB II-t. Jönnek majd a hagyományos futballközpontok, mint Tatabánya, Sopron, talán előbb-utóbb Budafok és Csepel, aztán itt van Nyíregyháza, Békéscsaba, Szolnok, szóval az NB II óriási változás előtt áll. A magyar labdarúgás szempontjából talán döntőnek is mondható változás előtt. Ne felejtsük el, hogy a játékosok NB II-ből az NB I-be áramlása évek óta szünetelt Magyarországon. Elvétve fordult elő, hogy NB II-es csapatból NB I-be igazoltak, inkább akkor már egy délszláv idegenlégióst hoztak. Ez megváltozik, hiszen az egycsoportos NB II-ből két-három év alatt tucatszám fogják feladni az NB I-ben helyt állni képes, NB II-ben már bizonyított játékosokat. Akik aztán jó esetben a válogatottig meg sem állnak.

„A magasugrót is úgy őrzi meg az emlékezet, hogy a léc fölött lebeg, pedig ez az állapot csak egy pillanatig tart. Nekünk is tudnunk kell a helyünket.”

Kijelenthetjük tehát, hogy hosszú távon azért a Puskás Akadémia felnőtt csapatának a helye az valahol az NB I és az NB II között lehet? Vagy akár azt is mondhatjuk, ha igazán jó lenne a magyar futball, erős, tradicionális nagy klubokkal, akkor még inkább az NB II-be való a Felcsút? Ez fontos kérdés, mert az NB I kapcsán sokan irreális nagyravágyásról beszélnek.

Tegyünk egy dolgot tisztába: Felcsút csapata, amely helyi legényekből áll, a megyei első osztályban játszik, az NB I-be nem a Felcsút, hanem a Puskás Akadémia, vagyis nem egy falu, hanem az ország legnagyobb futballakadémiája jutott fel. Hálásak vagyunk a felcsútiaknak, hogy itt dolgozhatunk, de a két dolog nem keverendő össze. Az életben hasznos, ha az ember tudja, hol a helye. Persze, ahogy az LGT-től tanultam gimnazista koromban, „mindig magasabbra” kell törekedni, de Ikarusz óta tudjuk, hogy a magasba törekvésnek is megvannak a maga törvényei. Egy akadémia csapata nagyon ritkán jut el az első osztályig, egy akadémia történetében, a miénkben is, ez kiemelkedő pillanat. A magasugrót is úgy őrzi meg az emlékezet, hogy a léc fölött lebeg, pedig ez az állapot csak egy pillanatig tart. Nekünk is tudnunk kell a helyünket. Ezért nem kell aggodalommal tekinteni a jövőbe, nekünk a lényegre kell összpontosítanunk. A mi célunk nem az NB I, a mi célunk nem is az NB II. A célunk, hogy játékosokat neveljünk. Ha úgy hozzák a körülmények, akkor az NB II-ben nevelünk a magyar labdarúgás számára Gyurcsó Ádámokat, ha úgy hozza, akkor az NB I-ben tesszük ezt. Erre kell összpontosítani. Ott kell helytállni, ahova a sportszerencse éppen állított bennünket. Ha az NB I-be, akkor ott, ha az NB II-be, akkor meg ott. Az egyetlen tabella, ahol nem fogadhatunk el semmiféle kompromisszumot, az akadémiák nemzetközi mezőnye. Ott az első tízben kell lennünk. Tudom, nincs objektív mérce, mégis létezik a nemzetközi futballban egy többé-kevésbé elfogadott erősorrend és ott nekünk elöl kell lennünk.

Egy percre még visszatérve a Videotonhoz. A tulajdonos által sokszor emlegetett hároméves ciklusokban való építkezésben nem csak a mostani kupaeredmény, de önmagában Paulo Sousa idény közben bekövetkezett távozása is törést okozott. Tavaly arról beszéltünk, hogy ideje tanulni a külföldi edzőktől, ám végül a magyar kollégáinál kétségkívül sikeresebb Sousának nem volt maradása.

A modern futball nagy edzőszemélyiségek köré épül, a csapatok is nagy edzőszemélyiségek köré épülnek. És Paulo Sousa nagy edző. Mint ahogy a Videotonnál az elődje, Mezey György is nagy edző volt. Vele is három évet dolgozott a Videoton és logikusnak tűnt, hogy most sem lesz másképpen. Ember tervez, foci végez. És nem lehetett menet közben olyan nagy nevű edzőt leakasztani, mint amilyen nagy nevű játékos Paulo Sousa volt. Most egy szerintem komoly jövő előtt álló, reményeink szerint a csapattal együtt naggyá növő edző, José Gomes a Videoton szakmai munkájának irányítója. De közben ne feledkezzünk el arról, hogy Magyarországon is teremnek azért figyelemreméltó edzők. A Győr bajnoki címe ezt egyértelműen mutatja, hiszen Pintér Attila ETO-ja azért Paulo Sousa – igaz, nemzetközi szerepléssel, kettős terhelés alá vont – Videotonját utasította határozottan maga mögé az őszi szezonban. Pintér Attila mellett pedig itt van a Puskás Akadémia edzője, hogy most a nagy öregekről, mint Garami Jóska bácsi, ne is beszéljünk. Itt van Benczés Miklós, és még vannak azért a magyar edzővilágban néhányan, ha nem is elegen, akik nagy jövő előtt állnak a saját szakmájukban. Egészen nyilvánvaló a számomra, hogy Benczés Miklósból nagy edző lehet. Nem lehet nem észrevenni. Látszik a csapatain. Mint ahogy a Diósgyőrön is, a Puskás Akadémián is láthatja, aki játszott már életében. Egy ígéretes edző keze nyomát egy csapat magán hordozza. Emlékszem, amikor harminc éve láttam az Aberdeent azon a borzalmas esős mérkőzésen, amikor megnyerte az európai Szuperkupát a Hamburg ellen. Azzal a csapattal, amelyben a McGhee nevű center játszott… Azon a csapaton ott volt már a Manchester United későbbi menedzserének, Fergusonnak a keze nyoma.

„A futballt kétségkívül fenekestül felforgatta az az új világ, ami a Bosman-ügy óta köszöntött ránk. Ez a futball nem az a futball, mint amikor még a klubok voltak a főszereplők. Egyetlen megoldás van, ha visszatérünk a Bosman-világ előtti időszakhoz”  

S akkor még mindig a szomorú kupanyárról… A Honvéd ugyan ment egy kört, de sokan úgy gondolják, nevetséges, a fogadási csalást szolgáló meccseket játszott, amikor 13-1-es összesítéssel búcsúztatta a Videoton ellenfelénél egyébként előrébb rangsorolt montenegrói csapatot… Ez persze nem csupán magyar probléma, a fogadási csalás a világfutball, hovatovább  a modern sport létét fenyegeti.

A Honvéd mellett kell először mondanom néhány szót. A Honvéd azon kevés magyar klubok közé tartozik, amelyek példaadó módon törődnek az utánpótlás-neveléssel.

És mellesleg a legtöbb légiósa van az egész NB I-ben.

Ennek ellenére a Honvéd akadémiája példamutató. Bennünket többször is megleckéztettek már, és ezért a Honvédot, mint klubot mi itt a Puskás Akadémián tiszteljük. Az utánpótlását pedig nagyra becsüljük. Nekem személy szerint az edzőjük is szimpatikus. Szeretem a szenvedélyes és a lehetetlent nem ismerő edzőtípust. Szerintem a Honvédra itt árnyék nem vetülhet. Jobb csapat, továbbjutottak és kész. Meglehetősen egyértelműen, bárcsak az Újvidék ellen is sikerült volna nekik. Ami pedig a magyar futball és a bunda kapcsolatát illeti általában, ott semmilyen okoskodásnak helye nincs, a bundát irtani kell. Még az írmagját is. Az egy betegség. Fertőző. Karantén, elszigetelés, büntetés! Az ügyészség és a rendőrség teszi is a dolgát és nem fogunk habozni egyetlenegy esetben sem. Ami a nemzetközi ügyeket, a sport és a pénz kapcsolatát illeti, ott valóban jelentős civilizációs betegségek leselkednek ránk. A futballt kétségkívül fenekestül felforgatta az az új világ, ami a Bosman-ügy óta köszöntött ránk. Korábban a futball középpontjában a klubok álltak. Most meg a játékosok és az ügynökök, és ez nagy csapás a futball számára. Ez nem mutatkozik meg a gyepen, a meccsek látogatottságában, s a fiatalok nem is értik, hogy mit magyarázok nekik, amikor erről beszélgetünk. De ez a futball nem az a futball, mint amikor még a klubok voltak a főszereplők.

A nagy játékosok egykor generációk példaképei voltak, ez jelentette a foci felülmúlhatatlan társadalmi és kulturális hatását. Ma az irreális, felfoghatatlan fizetések és mindaz, ami ezzel jár, már ellenszenvessé teszik a mégoly jó és sportszerű játékosokat is, és szakadékot vájnak a szurkolók és a futball hősei közé.

Másképpen fogalmaznék. A sport, így a futball szépségét is, az önérdek fölé emelkedés adja. Azért nézünk fel a sportolókra, mert különbek nálunk. Nemcsak erősebbek, gyorsabbak, ügyesebbek, hanem különbek is. Különbek abban, hogy nagy célok érdekében, ha olimpiáról van szó, akkor egy szent cél érdekében képesek minden egyéni és önérdeket hátra sorolni. Képesek egyetlen nagy célra összpontosítani, amivel nemcsak maguknak, hanem a szüleiknek, az edzőiknek, a klubjuknak, a szurkolóiknak vagy akár az egész országnak örömet tudnak szerezni és biztatást tudnak adni. Az újkori Magyarország szerencsétlen történelmének árnyékában ez különösen fontos. Százéves hanyatlással a hátunk mögött nekünk fontos, hogy rendszeresen jeleket kapjunk a legjobbjainktól, akik a világ legjobbjaivá küzdötték fel magukat sportban, művészetben, tudományban: ugye, hogy nekünk is sikerülhet. Ez persze még nem a végcél, de fontos állomás. Azt szeretném végre hallani: könnyű nekik, mert magyarok. De ez még nem holnap lesz. Az önérdek fölé emelkedés képessége, amit másképpen alázatnak is lehet mondani, ez volt az, ami a futballpályán ránk köszöntött. A klub fontosabb, mint a játékos, a csapat fontosabb, mint én vagyok. Az ország sikere mindig fontosabb, mint egy klubsiker. A klubok mindig a válogatott érdeke alá vannak rendelve.

Talán mégis ugyanannak a válságnak a jeleiről beszélünk. Amikor például Samuel Eto’o cinikusan azt mondja, hogy fogalma sincs, merre van Dagesztán, de annyi pénzért, amennyit az Anzsi Mahacskalától kap, akár a Holdra is elmenne játszani…

Igen, ezek a romlás virágai. Minden civilizációban, és minden kultúrában vannak hanyatló szakaszok is.

De azt el tudtuk-e valaha képzelni, hogy Brazíliában egyszer a futballstadionok építése ellen tünetnek majd az emberek?

Az szerintem inkább politika volt, semmint a futball saját problémája. Ami azonban fontosabb, az az európai jómódú klubok és a pénz viszonyrendszere. A Platini-féle európai szövetség érzékeli ezt a problémát, és próbál gyógymódokat találni rá, de vagy gyökerestül szabadulunk meg ettől a bajtól és térünk vissza oda, ahol voltunk, vagy ennek a típusú futballnak, amely még a nagyságot, a hősiességet, az alázatot egyszerre hozta példaként a számunkra, már csak hébe-hóba lesz lenyomata. Egyetlen megoldás van, ha visszatérünk a Bosman-világ előtti időszakhoz. Ezt speciel, nem az Európai Unió ellenében mondom, de az unió hozta a nyakunkra ezt a szerencsétlenséget. Ezt az Európai Unió legsúlyosabb hibái közé kell sorolnunk, és csak az unió javíthatja ki.

Egyébként maga az elv, amely a munkaerő szabad áramlását védi, nem helyes?

A foci a kultúra része, ezért speciális szabályok kellenek. Nem lett volna szabad gazdasági tevékenységgé minősíteni. Az a kérdés, hogy mi áll a futball középpontjában? A játékos vagy a klub? És ha a játékos, akkor az nem ugyanaz a futball, mintha a klub állna ott. Nem ugyanaz a sportág. A jogosítványokat a klubokhoz kell telepíteni és nem a játékosokhoz. Tehát úgy kell megoldani a problémát, hogy nem a munkavállalói jog felől kell közelíteni, hanem a klubhoz, mint kulturális jelenséghez kell viszonyulni. Ezért speciális, a kultúrára jellemző, a piactól és a gazdaságtól eltérő jogszabályokat kell alkalmazni. Ide vissza kell majd egyszer térnünk. Ma nem úgy áll a dolog, mintha ez lehetséges lenne, de én már láttam néhány dolgot, ami nem tűnt lehetségesnek és mégis bekövetkezett.

Az  Financial Fair Play elve is az üzleti szabályok keretei közé igyekszik beszorítani a futballt, mert a dúsgazdag tulajdonosok tarthatatlan fizetési versenyre kényszerítik a vetélytársakat.

A Financial Fair Play jó kezdeményezés, de nem tudja orvosolni a bajt, inkább a jelenlegi helyzettel akar elfogadható együttélést kialakítani. De nem is az Európai Labdarúgó-szövetség dolga, hogy megoldja ezt a kérdést.

Elvárható a futball szereplőitől, hogy a gazdasági megfontolásokon túl a sportágba szenvedélyből betett pénzeket visszautasítsák? Végül is ez abszurdum.

Az első dolog az, hogy el kell döntenie a klubtulajdonosnak, hogy gazdasági vállalkozást akar működtetni vagy futballklubot. A futballklub nem gazdasági vállalkozás. Aki nem így gondolja, félreérti a helyzetet.

„Amit csinálunk, nem a pénzért csináljuk. A futball olyan, mint a bográcsgulyás. Folyamatosan teszünk bele, sosem veszünk ki, és a végén kész.”

De a mai futball bezzeggyerekei, a németek sok mintapéldát szolgáltatnak arra, hogy gazdaságilag is lehet sikeresen működtetni a futballklubokat.

Persze. De ez a lényegen nem változtat: amit csinálunk, nem a pénzért csináljuk. Egy gazdasági vállalkozásnak egyetlen szempontja van, hogy a pénz tulajdonosa, a vállalkozás tulajdonosa minél nagyobb hasznot tudjon realizálni. A futballban ez lehetetlen. A futball olyan, mint a bográcsgulyás. Folyamatosan teszünk bele, sosem veszünk ki, és a végén kész. Ezért aztán a futball egy olyan tevékenység, ahol nagyon sok pénz forog, és nagyon sokan keresnek sokat. Az ügynökök, az edzők, a játékosok, de a tulajdonos sohasem. Németországban is az a helyzet, hogy nem osztalékot fizetnek ki a klubok tulajdonosainak, hanem azt a pénzt, ami itt marad, visszateszik a játékba. Pont úgy, mint a kultúrában. Mintha egy operaházról beszélnénk vagy egy színházról. A focisták végső soron, a dolog filozófiáját tekintve, művészek. Ezért a futball és egy futballcsapat közelebb áll a kultúrához, mint társadalmi jelenséghez, semmint a gazdasági vállalkozásokhoz. Magyarországon a nyilvánosság előtt megszólaló pénzügyi elemzők ezt a különbséget nem ismerik föl. Félreértik a dolgot. Ők azt gondolják, hogy a futballnak nyereséget kell termelni. Ez teljes félreértése a futballnak, mint sportnak, és így a futballra épülő intézményrendszernek is. Az állam szempontjából a dolog egyébként másképp mutatkozik. Mert az állam a futballon mindig nyer. Most mindenki arról beszél, hogy ebben az évben a kluboknak mennyi veszteségük volt, de ha megnézzük, hogy az állam mennyi adót szedett be, mennyi embernek a szociális és nyugdíjjárulékát gyűjtöttük be, akkor az állam és a költségvetés köszöni szépen… Egy profi futballklub kiadásának nyolcvan százaléka mindig személyi bér, Garancsi István, a Videoton tulajdonos például azt nyilatkozta valahol, hogy a klubja mintegy hétszázmillió forint adót fizetett tavaly.

Azt mondják, hogy Európában nálunk a legalacsonyabb a profi futballisták jövedelemadója, az egyszerűsített adózás bevezetésének köszönhetően…

Nem véletlenül van így, ezt mi találtuk ki, magam is benne voltam, jó gondolatokat kaptam Mezey Györgytől. Ez nem változtat azon a tényen, hogy ettől még sok pénzt gyűjtünk be, az állam nyer a futballon. A közönség nyer a futballon. A játékos nyer a futballon. A klub az egyetlen, amelyik sosem nyerhet a futballon, hiszen a klub állítja elő a produkciót, és nem az a dolga, hogy nyerjen. Még hogy ha óriási pénz áll is a házhoz egy-egy játékos eladásánál, és esetleg egy tulajdonos kivenne valamit, amit korábban betett, csak idő kérdése, hogy mikor teszi vissza. Csak azok az emberek írnak és beszélnek a futballról, mint gazdasági vállalkozásról, akik nem húztak le harminc évet egy öltözőben, és nem láttak még klubot belülről.

De akkor van-e helye a Financial Fair Playnek, ha nem üzletről, hanem kultúráról és szenvedélyről van szó? Mondjuk ha Florentino Pérez, aki az építőipari vállalkozásai révén nagyon gazdag, és szenvedélyből, mert kisgyerek kora óta madridista, megveszi ajándékba Cristiano Ronaldót a klubnak, lehet-e azt mondani neki, hogy ezt ne tegye, lehet-e olyan szabályokat hozni, hogy nem tehet ilyet?

A  Financial Fair Play az eleve elhibázott rendszert próbálja élhetővé tenni. De a rendszert magát nem tudja megváltoztatni. A rendszert úgy lehet megváltoztatni, hogy visszatérünk oda, ahonnan ebbe a zsákutcába befordultunk.

Magyarországgal szemben például tragikus és igazságtalan az a rendszer, amely nem enged be külső, nem üzleti alapú segítséget a futballba, olyan évtizedek után, amikor csak kivettek és kivettek a sportágból…

Így készül a hamis gulyás is. Ha kivesszük belőle, amit bele kéne tenni…

„A Fradinak hamarosan lesz kérője, erősebb és nagyobb, mint bárki másnak, ez csak hetek kérdése”

Viszont, ha csak a piaci bevételeire támaszkodhat, akkor biztos, hogy a magyar profi futball egyelőre nem életképes.

A magyar profi futball teljesen életképes. Ha végignézzük, lassan és biztosan gyarapszik azoknak a kluboknak a száma, amelyek mögött jelentős gazdasági szereplők állnak. A Videoton mögött ott a MOL, a Győr mögött ott az Audi, a Diósgyőr mögött ott a Leisztinger-féle üzleti csoport, a Honvéd mögött ott van a Hemingway-féle üzleti világ, a Debrecen mögött a Teva, a Pécs mögött a Mathias-csoport, az MTK mögött a Várszegi-csoport – ha még ott van –, a Paks mögött– egyedüliként – a magyar állam, a Fradinak hamarosan lesz kérője, erősebb és nagyobb, mint bárki másnak, ez hetek kérdése. A mi akadémiánk, amely nem pályázik nemzetközi babérokra, köszöni szépen, a saját utánpótlás-nevelésének meg az ide érkező magánadományoknak köszönhetően – közhasznú alapítványként – áll a lábán. A Kecskemét is meg fog erősödni, csak először kicsit meg kell melegedni Magyarországon a Mercedesnek, és akkor már tizenegy klubnál vagyunk. És ha azt nézzük, hogy az MLSZ jó rendszert alakított ki a tévés pénzek ügyében, és hogy közel vagyunk ahhoz, hogy a szerencsejátékból is több pénz érkezzen vissza a futballba, akkor azt kell mondanom, hogy a mai tizenhat NB I-es csapatból tíz már a következő években biztos lábakon áll, és akkor már csak ötöt-hatot kell stabilizálni.

A szerencsejátékból származó, hamarosan végre létező adóbevételek útja egyenes lesz a futballklubokhoz?

Arra vártunk, hogy az Európai Unió hozzájáruljon az online szerencsejáték szabályozásához. Ez megtörtént, a törvényt elfogadta a Ház, most az ebből befolyó pénzek elosztási rendjét kell megalkotnunk. Az MLSZ és a kormány ezen közösen dolgozik. Mire a parlament ősszel elkezdi a munkát, nyélbe üthetjük a megállapodást.

Ezekre a pénzekre tényleg joggal tart igényt a futball, hiszen a pénz a klubok szereplése révén termelődik. De igaz ez a televíziós közvetítési jogdíjaira is? Ott mégiscsak közpénz jelenik meg a futballban?

Ha lenne Magyarországon magyar kézben lévő kereskedelmi tévécsatorna, akkor magánpénzből is költenének a közvetítésekre, csak éppen Magyarországon a nagy, kereskedelmi tévék közül egyik sem magyar, mindegyik külföldi. Ezért olyan magyar, nemzeti szempontokat, amiket otthon igen, itt nem érvényesítenek. Ez sem lesz mindig így, de addig is a magyar köztévének kell helytállnia. Mindenki tudja, hogy a magyar köztévé sportközvetítéseit nagy érdeklődés övezi. A kézilabda és a futball esetében is rendben van, hogy amíg nincs meghatározó kereskedelmi televízió magyar kézben Magyarországon és a régióban, vagy a külföldiek jobb belátásra nem térnek, addig főleg az állami tévé feladata marad a magyar sport közvetítése.

Ha viszont ennyire közömbösek a magyar kultúrával szemben a magyarországi nagy kereskedelmi televíziók, akkor az a bizonyos reklámadó vagy médiaadó, amelyik egyelőre úgy tűnik, hogy legalábbis halasztást szenved, szintén lehetne a sport vagy a futball egyik bevételi forrása.

Logikus föltételezés. De úgy is lehet, hogy a köztévébe kerülnek a kereskedelmi televíziózás adóztatásából származó bevételek. Ez versenyjogi kérdés, nem véletlenül haladunk körültekintően ebben az ügyben, a versenyszabályokat tiszteletben kell tartanunk.

Viszont az mégis csak a cinizmus netovábbja, hogy ezek a bizonyos kereskedelmi adók az évek során odáig mentek, hogy meg is szüntették a sportszerkesztőségeiket és ma már gyakorlatilag semmilyen sportot nem sugároznak, még sporthírek sincsenek a hírműsoraikban, jószerével csak akkor, ha erőszakról, szexről, doppingról, bundáról beszélhetnek a sport kapcsán.

De ha a néző sportot akar nézni, átkapcsol a magyar köztelevízióra és ott ezeket a műsorokat és szolgáltatásokat mind megtalálja. Szerintem a sport iránt a magyar közvélemény továbbra is érdeklődik, és hogy ha ezt jól szervezi meg és jó minőségben mutatja be a magyar köztelevízió, akkor az jelentős versenyerő a magyar köztelevízió számára a televíziózás piacán.

„És van még néhány akadémia ebben az országban… Ebből lesz a magyar futball: világszínvonalú magyar futball lesz újra!”

Van esélye a köztelevíziónak mondjuk arra, hogy egy olimpiai bajnok vagy egy válogatott futballista inkább példakép legyen, mint egy valóságshow-szereplő? Hogy egyáltalán közismert legyen?

Jó esélye van. Minden korszakban és korban vannak kulturális tendenciák, ezek néha kedvezőtlenek, de ezeket nem elfogadni kell, inkább élni kell az életünket úgy, ahogy azt mi helyesnek látjuk, és akkor a tendenciák is változnak. Érdemes észben tartani, hogy nem elszenvedői, hanem alakítói vagyunk a saját életünknek. Ez rajtunk áll. Ha néha nehéz is, végső soron lelkierő kérdése. Ültem a vizes-világbajnokság megnyitóján Barcelonában: a spanyol himnusznál nem álltak fel. Fütyültek, pfujoltak és kiírták, hogy Katalónia nem spanyol. Majd utána jött a katalán himnusz, felálltak és teli torokból énekelték. Hajlamosak vagyok saját bajainkat a világ legnagyobb problémáiként fölfogni. Ehhez képest mindez az úszó világbajnokságon történt, a világ szeme előtt, egy olyan városban, amelynek a futballcsapata Spanyolország számára, a spanyol futball számára az utóbbi tíz ében óriási dicsőséget hozott. És ha mi fanyalgunk, akkor mit kellene ott csinálniuk a spanyoloknak? Csak azt akarom mondani, hogy nem szabad magunkat átadni annak a hangulatnak, hogy mindennek csak a fonákját nézzük. Olyan dolog, aminek csak színe van, nem létezik. Mindennek van színe és van fonákja. Az a kérdés, hogy az ember mit akar észrevenni? Nem kell úgy tenni, mintha nem volna fonákja, mert nem vagyunk agyalágyultak és nem vagyunk együgyűek sem. De nem hagyjuk, hogy eluralkodjon és erőt vegyen rajtunk a borúlátás és a sopánkodás. Mi azért dolgozunk, ami a dolgok színén található. Megépítjük a stadionokat, nevelünk fiatalokat és bízunk abban, hogy a Puskás Akadémia minden évben két-három olyan játékost nevel, akik később az európai mezőnyben is megállják a helyüket. Ebben én biztos vagyok. És van még néhány akadémia ebben az országban, amelyek nem hiszem, hogy rosszabbul dolgoznának, mint mi. Ebből lesz a magyar futball: világszínvonalú magyar futball lesz újra!

Nem vagyunk együgyűek, de a mi generációnk azért talán joggal van felháborodva, miután nyolcvanhat óta egyetlen világversenyen sem voltunk ott, dacára annak, hogy például minden szomszédos ország ott volt már legalább egyszer. És túl sok esélyünk most sincs.

A felháborodás nem segít. Magyarázattal is tele van a padlás. A vereségre egyetlen orvosság van: a győzelem. Azért pedig meg kell dolgozni. Itt ülünk egy épülő stadionnak az árnyékában, több tucat fiatal játékos köszönt ránk, két NB I-es csapat dolgozik a pályáinkon. Csinálni kell.

Az őszi kupameccsek után nehéz lelkesedni. Rendben, a Vidi tavalyi szereplése üdítő kivétel volt.

Rúgtunk negyvenöt perc alatt három gólt a Sportingnak, az akadémia pedig megnyerte utcahosszal az NB II-es

bajnokságot. Szemben velünk kinőtt a földből egy középiskola. Olyan nincs, hogy mindig csak jó év van. Én minden reggel lelkesen indulok dolgozni. És ha ide jöhetek Felcsútra vagy végigmegyek az Üllői úti felüljárón, vagy eljutok Debrecenbe, akkor a lelkesedésem megnő. Akinek van szeme, az látja, hogy a magyar futball nagy jövő előtt áll.

Nagyszerű trófeákhoz segítjük évről évre a Real Madridot és a Honvédot, de házigazdaként hatból egyszer sem sikerült még megnyernünk a valóban rangos saját szervezésű tornánkat, a Puskás-Suzuki-kupát.

Volt, amikor már csak karnyújtásnyira volt tőlünk, és olyan is, amikor megégtünk. A labdarúgó-utánpótlás világa szélsőséges világ. Tartósan az élen lenni, vagy akár csak egyszer a csúcsra jutni hosszú évek munkájával lehet. Erre a felvetésre az egyetlen lehetséges válasz: még nem dolgoztunk eleget, illetve nem dolgoztunk elég jól, hogy a csúcsra érhessünk.

Ma botránynak számít az az egy-két-hárommilliárd forint is, ami egy magyar élcsapat költségvetése, holott ennél sokkal több pénz kellene ahhoz, hogy akár csak az említett román élvonallal felvegyük a versenyt. Valójában nem is nagyon lehet illúziónk mondjuk BL-csoportkörről, amíg minden BL-főtáblás csapatnak a költségvetése nagyságrendekkel nagyobb, mint a magyar kluboké.

Nem a pénzből kell kiindulni, hanem az építkezésből. Nem lehet a tetővel kezdeni, ha az alapokat sem raktuk le. A legfontosabb, hogy a Magyarországon működő csapatok mögött jelentős, nemzetközileg is számottevő pénzügyi gazdasági erőt képviselő vállalatok legyenek. Lassan mindenki rájön, hogy ez közös érdek. Hogy nekik is jó ez, mert az élet azt igazolja, az jár jól, aki társadalmi felelősséget is vállal.

De amíg máshol sportlétesítmények építésével meg sportra, egészségre költött pénzekkel választást lehet nyerni, nálunk magyarázkodni kell.

Ez Magyarország. Itt az alkotás különös nehézségbe ütközik. A Lánchídtól kezdve az Országház, a Nemzeti Színház vagy a MÜPA megépítéséig mindig így volt. És a végén, amikor túl vagyunk rajta, akkor mindenre nagyon büszkék a magyarok, amit sikerült létrehozni. Azok is büszkék rá, akik egyébként folyamatosan tiltakoztak. Nekünk, akikben dolgozik az alkotás szelleme és ereje, egy dolgot mindig szem előtt kell tartanunk: suttyomban, szégyenkezve, magyarázkodva, a viták elől meghátrálva nem lehet alkotni. Bele kell állni. Ha kell, kötésig. Szégyenkezzenek és lapuljanak azok, akik ki akarnak kezdeni bennünket, akiknek semmi sem jó, akik mindent jobban tudnak, de végül sohasem alkotnak semmit.

Valóban, a Nemzeti Színházat is nagyon vonakodva adták ki a kezükből azok, akik az építésekor még nagyon támadták. Apropó… Az úton-útfélen a futballhobbival csúfolt miniszterelnöknek egy ciklus alatt sikerült a harminc éve húzódó Nemzeti Színház ügyét megoldani, de a második ciklus végére sem sikerül ugyanez a nemzeti futballstadion ügyében…

Félig sikerült. Illetve félúton vagyunk a teljes megoldásig vezető úton. 2018-ban vagy 2019-ben képesek leszünk Bajnokok Ligája-döntőt rendezni Magyarországon. A nemzetek között itt is zajlik egy verseny, s az mégis csak képtelenség, hogy Közép- és Kelet-Európa minden országa – nálunk szegényebbek is – jóval előrébb tart a sportlétesítmények építésében. Miért kéne nekünk az utolsók között szégyenkeznünk? Amikor egyébként valaha elsők voltunk, és a képességeink és tehetségünk alapján elsőknek is kell lennünk.

Miért van az, hogy a háború után nemzeti konszenzus volt abban a kérdésben, hogy nemzeti stadiont kell építeni, miközben alig lehetett lakáshoz vagy élelmiszerhez jutni? Ma pedig a stadionépítés vörös posztó sokak szemében. Emiatt támadják a legtöbbet a kormányt.

Negyven év kommunizmus nem múlik el nyomtalanul. A kommunizmus lényege, hogy lerombolja a fennálló világot, állítólag azért, hogy egy tökéleteset hozhasson létre. Kár, hogy nekünk eddig csak a rombolás jutott… A rombolás érdekében az emberből a rosszat akarja kihozni. Ezért épít alapvetően az irigységre. Az irigység alapján tudja szembe fordítani egymással az embereket, hogy így harcok, konfliktusok, vagy ahogy ők mondják, osztályharc jöjjön létre. Ezzel szemben egy normális polgári, keresztény világ, egy európai civilizáció más értékekre épít. Nem a rosszat, hanem a jót, az építőt, az alkotót akarja előhozni az emberből. Jó és rossz, alkotás és rombolás között változó formában, de mindig is volt harc, amióta világ a világ. Ha a jó javára billen a mérleg, akkor gyarapodik, épül az ország és emberibb az élet. 

„Motiváljuk a vállalkozásokat és a sportszervezeteket, hogy keressék egymást. Magyarországon három év alatt létrejöttek azok a kapcsolatok, amelyek, nyugaton ötven év alatt erősödtek meg. A számok mellbevágóan bíztatóak. Százával épülnek a pályák, tucatjával a csarnokok és hamarosan tucatjával fognak épülni az uszodák is”

Úgy tűnik, hogy a kormányban, a kormánypártokon belül sem könnyű a futball ügyét képviselni. A debreceni futballakadémia avatásán Kósa Lajos bevallotta, hogy a komplett Fidesz-frakción kellett „keresztül verni” a TAO-koncepciót…

Nagyon nehéz volt megértetnem a politikai döntéshozókkal, hogy itt többről van szó, mint pénzről. Nem arról van szó, hogy szedjük be az adót aztán osszuk vissza mi, aztán pedig süvegeljék meg a helyi vagy az országos vezetőket. Az a fontos, hogy az üzleti világ és az öt csapatsport között gyorsan létrejöjjön az a kapcsolat, ami nyugaton egyébként az elmúlt ötven évben természetes módon épült föl. Ezen pedig úgy lehet segíteni, hogy ha nem a kormánynak, nem a helyi polgármesternek akarunk dicsőséget gyűjteni, hanem hagyjuk, sőt motiváljuk a vállalkozásokat és a sportszervezeteket, hogy keressék egymást. Magyarországon három év alatt létrejöttek azok a kapcsolatok, amelyek, nyugaton ötven év alatt szervesen erősödtek meg. Nem arról van szó mindösszesen, hogy kedvezőbb így adózni, hanem arról, hogy sportvezetők és magántőkések leülnek, beszélnek egymással és gondoskodnak arról, hogy megvalósuljon, ami fontos a számukra, s arra kölcsönösen áldoznak. Az egyik a munkáját adja, a másik a pénzét. Ez a rendszer a sportban és a kultúrában is működik.

A TAO-programnak nincs is sok kritikusa. Két év után mit mondhatunk erről a kezdeményezésről, mit üzennek a számok?

A számok mellbevágóan bíztatóak. Százával épülnek a pályák, tucatjával a csarnokok és hamarosan tucatjával fognak épülni az uszodák is, amit nagyban segít, hogy 2021-ben Budapest rendezheti a világ harmadik legnagyobb sporteseményét, a vizes vb-t.

Vagyis a miniszterelnök nemcsak a futballal foglalkozik?

Azt csak azok mondják, akik nem akarják látni a teljes valóságot. Megjegyzem, most éppen tizenhat sportági szakszövetséggel kötöttünk megállapodást… Magyarországon most először lehet azt mondani, hogy a sportban az utánpótlás-neveléshez szükséges minden föltételt megteremtettünk vagy megteremtünk a következő évben. Ahol ezt üzleti alapon, a vállalkozásokon keresztül lehetett megtenni, ott úgy, ahol pedig az állami sportfinanszírozáson keresztül, ott úgy.

Ezeket a befektetéseket szokás szembeállítani a kultúra, az egészségügy, az oktatás finanszírozásával. Holott közhelyszámba megy: a sport maga a kultúra, maga az egészségügy, maga az oktatás.

Meg a gyerekeink. Ezrével, tízezrével futballoznak mindenhol. A futball egészséges dolog.

No, igen, ráadásul a profi futballban mozgó pénzeknél is több jut az amatőrökre és a gyerekekre a TAO-programnak köszönhetően.

De a stadiont sem a futballistáknak építjük. A színházat sem a színészeknek, az operaházat sem az operaénekeseknek építjük. Ha valaki jól megnéz egy színházat, egy operát vagy épp egy stadiont, akkor látja, hogy az a nézőkért van, a nézőknek építjük. Mi ülünk a székeken, mi használjuk.

„Négy létesítményt az MLSZ pénzügyi rendszerén kívül közvetlenül hozunk rendbe. Ez a Diósgyőr, a Mezőkövesd, a Videoton és a Szombathely”

A legújabb hírek arról szólnak, hogy a kormány most – az MLSZ közreműködésével – az NB I-es stadionokat pofozná ki. Már ahol nem épül teljesen új pálya. Hogy komfortosabb, biztonságosabb, a nézőket és a médiát jobban kiszolgáló létesítmények legyenek.

A futballstadionok ügyben kezdjük utolérni a közép-európaiakat. És ha még hagynak bennünket egy-két évig dolgozni, akkor meg is fogjuk őket előzni. A Puskás Stadion építése hamarosan megkezdődik, ami azért mégis Közép-Európa egyik kiemelten nagy és szép építménye lesz a Nemzeti Olimpiai Központban. Nemcsak stadiont építünk, hanem egy egész olimpiai központot. A debreceniek jól állnak, a Fradi jól áll. Négy létesítményt az MLSZ pénzügyi rendszerén kívül közvetlenül hozunk rendbe. Ez a Diósgyőr, a Mezőkövesd, a Videoton és a Szombathely. A látványtervek már léteznek. Szeretném, ha a kormány ezekről még a nyáron dönteni tudna, és már az idén elkezdődhetnének a munkálatok, miután az MLSZ-szel és az önkormányzatokkal megállapodtunk. A többi NB I-es stadiont, illetve az NB II-es stadionokat az MLSZ programjának végrehajtása révén fogjuk gatyába rázni.

„Remélem, hogy majd a következő ötven évben is csupa olyan miniszterelnök lesz Magyarországon, aki valamilyen célra – nem pont stadionra és nem pont futballutánpótlásra, nekem éppen ez áll közel a szívemhez, de –, egy közcélra összehoz annyi magánadományt, hogy valami fontos, valami különleges, valami egyedi létrejöjjön. Hagyományt akartam teremteni, remélem, lesznek követőim.”

Akkor nem igaz az az állítás, hogy a 400 milliós gyorssegélyben részesülő Mezőkövesd kivételezett helyzetben van, hiszen itt hirtelen öt további klubot soroltunk föl és a program kiterjed a többiekre is.

Itt a sorból egyedül mi lógunk ki, a felcsúti stadion. Ez egy utánpótlásközpont. Ezért nem is tízezres nézőszámban gondolkodunk. És építészetileg sem úgy készül a stadionunk, ahogy az szokás. A stadionokat ipari létesítményként szokták megépíteni, a mienk meg kézműves építkezés. Makovecz építészetét nem lehet ipari építészetnek tekinteni, sokkal inkább illik rá a kézműves kifejezés. És ebben nincsen egyetlen fillér közpénz sem. Ezért lógunk ki a sorból. Ezt két okból tartottam fontosnak. Az egyik, hogy így is támadnak bennünket eleget, ne adjunk felesleges támadási felületet. Minden klub kap állami támogatást a stadionjára, egy klub van, amelyik nem, ez pedig mi vagyunk. A miniszterelnöknek helyzeti előnye van, az üzleti élet szereplőit meg tudja győzni arról, ha egy ügy fontos. És nekem magánadományokból sikerült is annyi pénzt ide összegyűjteni, hogy meg tudjuk építeni az új centerpályát. Remélem, hogy majd a következő ötven évben is csupa olyan miniszterelnök lesz Magyarországon, aki valamilyen célra – nem pont stadionra és nem pont futballutánpótlásra, nekem éppen ez áll közel a szívemhez, de –, egy közcélra összehoz annyi magánadományt, hogy valami fontos, valami különleges, valami egyedi létrejöjjön. Hagyományt akartam teremteni, remélem, lesznek követőim.

Ehhez képest az egyik volt miniszterelnök idejön az ifjúsági sportlétesítmény beruházása ellen kampányolni.

Biztosan érdekelte, és nem tudta másképp leplezni az érdeklődését, mint hogy politikai akciónak álcázta. Nehéz az ellenzék kenyere…

Más: Csányi Sándor 12 milliárdért adott el OTP-részvényeket, erre a visszavonulásáról kezdtek el cikkezni, amit ő cáfolt. Látható, hogy ez fontos és kényes téma a közéletben és a gazdasági világban, engem most mégis főleg az érdekel, mi lesz, ha Csányi feladja a hosszú távra tervezett, láthatóan küzdelmes munkáját az MLSZ élén. Ennek következményeit a futballra nézve felmérni is nehéz…

Csányi Sándort ismerem, jász, az pedig kemény fajta. Nehéz elképzelni, hogy az MLSZ elnöke meghátrálna.

Az imént többször a kultúra részeként emlegettük a sportot, ami lassan száz éve természetes kellene, hogy legyen, ám még mindig sokan fennakadnak, ha ilyet hallanak, szentségtörésnek hat.

A tradicionális gondolkodás, amely jellemző a magyar nemzetre, a tudományt és a kultúrát külön kezeli mindentől, illetve mindenek fölé helyezi. Nehezen tudja összehangolni mindezt a modern világgal. A sportot lassan fogadja be a magyar értékhierarchia és szemléletmód. Mert miközben – különösen balról – arról oktatgatnak bennünket, hogy legyünk modernek, aközben a modern tömegkultúra jelenségeit nem tudják beilleszteni a megcsontosodott gondolkodás keretei közé. Holott ez lehetséges. Így még Esterházyval is egyet lehet érteni – nem a Marcival, mert az nem kunszt, hanem az íróval –, aki azt mondta, Albert nevét csak felállva szabad kimondani…

Szöllősi György