Az Aranycsapat tagjai közül ő volt az egyedüli, akit nem a fővárosból, hanem vidéki csapatból válogattak be. Játékos–pályafutása a Dombóvári Vasutasban vette kezdetét 1942-ben, majd Pécsre került, onnan pedig 1947-ben a Dorogi Bányászhoz igazolt. Dorogon kezdetben csapattársak voltak Grosics Gyulával, ám a „Fekete Párducot” nem sokkal később a MATEOSZ csapata igazolta le. Buzánszky Jenő egész karrierje során hű maradt a városához: tizenhárom évig, az 1960-as visszavonulásáig szerepelt az együttesben, ahol 330 fellépésén 25 gólt rúgott. Legnagyobb sikereit azonban a válogatott hozta meg neki. 1950 és 1956 között negyvenkilencszer ölthette magára a címeres mezt. Az Aranycsapat minden jelentősebb mérkőzésén ott volt a pályán. Tagja volt az 1952-ben olimpiai győztes csapatnak Helsinkiben. Egy évvel később Európa-kupát ünnepelhetett, majd részese volt az angolok elleni óriási 6-3-as győzelemnek is. 1954-ben Svájcban világbajnoki ezüstérmet nyert.

Az 1954-es világbajnoki döntő magyar tizenegye (Puskás-hagyaték/ Puskás Intézet)

Buzánszky Jenő arcképes igazolványa az 1954-es világbajnokságon (Buzánszky-hagyaték/ Puskás Intézet)

Aktív pályafutását követően 1961-től 1972-ig edzőként dolgozott, majd a futball irányításában is részt vett a Komáromi, a Komárom-Esztergom Megyei, illetve a Magyar Labdarúgó Szövetségben betöltött pozícióin keresztül.

Hajdani csapattársakkal és barátokkal az öregfiúk-válogatottban (Buzánszky-hagyték/ Puskás Intézet)

A dorogi stadion 2010 májusa óta viseli az ő nevét. Számos kitüntetése mellett 2011-ben a Nemzet Sportolói közé választották, barátjával és egykori játékostársával, Grosics Gyulával együtt.