Mostanában azonban ambivalens érzések kerítettek hatalmukba. Mintha visszatértek volna a nagy mesemondók. A valóságtól nagyon távol, fantazmagóriákat előadva mondják a „meséket”. Ember legyen a talpán, aki képes kiigazodni ezekben. És itt most nem azokról az egyénekről beszélek, akiknek kiadott és felvállalt feladatuk a különböző médiafelületeken a mellébeszélés, a támadás vagy éppen a szerecsenmosdatás, hanem azokról, akiknek „szakmai” megnyilatkozásai alkalmával nem ezt várnánk.

Aki tájékozódni szeretne labdarúgásunk világában, reális képet szeretne kapni a történésekről, tendenciákról, nagy bajban lehet. Egyik pillanatban „bárkivel képesek vagyunk felvenni a versenyt”, majd néhány nap múlva a teljesítményünket az „ennyit tudunk, itt tartunk jelenleg” jelzi. Kritikaként olvasható, hogy a magyar bajnokságban szereplő csapatok hamar kiesnek a nemzetközi kupákból – ami sajnos igaz –, ezért nem készítik fel a játékosokat a nemzetközi kihívásokra. Az azonban nincs hangsúlyozva, hogy ezek a magyar csapatok általában külföldi edzők irányítása alatt dolgoznak – sok éve már. A válogatottban szereplő legtöbb játékos szintén külföldön játszik, külföldi edzők keze alatt. Akkor ez most hogy is van?

Az Eb-eufória után a vb-selejtezők kezdetekor célként megfogalmazott „versenyben lenni a második helyért” mára „a csoport harmadik helye sikerként könyvelhető el”-lé szelídült. Mi történt közben azon kívül, hogy lejátszottuk a selejtezőket?

Az utánpótlásunk – a megnyilatkozások szerint – az egyik pillanatban hemzseg a tehetségektől, kijutunk az U17-es Eb-re, legyőzzük az aktuális Eb-győztest – aki egyébként nem az, ahogy az előző bejegyzésemben már írtam róla –, a másik pillanatban pedig már egy vereség után „na, ezek a játékosok jönnek ki az akadémiákról…” . Az már a legkevésbé sem zavaró tény, hogy közülük adott esetben szinte mindenki a felnőttmezőnyben, felnőttkeretekben dolgozik. Amúgy pedig eddig is mindig elvárás volt az utánpótlás-válogatottaktól az elitkörökbe történő bejutás, amit általában sikerült is teljesíteni. Ez nem jelent mostanság semmi extra eredményt.

És a labdarúgásunkban legújabban felemlegetett folyamatos fejlődés és komoly szakmai reformok, amelyek beindultak – legalábbis egyesek állítása szerint. Csak halkan kérdezném a nagy mesemondót: vajon melyek is ezek? Mivel labdarúgásunk területén nap mint nap tevékenykedem, talán tudnom kellene róluk. Remélem, nem azokkal a „tehetségközpontokkal” merül ki mindez, amelyekkel kapcsolatban „csodákat” lehet hallani és tapasztalni.

Akkor inkább legyen Rémusz bácsi. Őt hallgatva jó érzések kerítettek hatalmába mindenkit, és egyszer sem jutott eszébe senkinek: miről is szól ez a mese.

Üdvözlettel:
Szalai László