Labdarúgásunk helyzetét elemezve és értékelve mindig eljutunk egy pontig, ahol a közegről kezdünk polemizálni. A minket körülvevő futballközeg meghatározhatja hangulatunkat és sikerességünket is. A megfelelő közeg nélkül lehetetlen az alkotás, a kiteljesedés, valamint a boldogság megélése. Mindegy, hogy ezt játékosként a pályán, edzőként a kispadon vagy esetleg szurkolóként a nézőtéren tapasztaljuk meg.

A jó közeg inspiráló, segíti a fejlődést. A jó közeg visszajelez: igen, ez az, csak így tovább! És a jó közeg pozitív, nem lehúzó és dehonesztáló, értékeli a teljesítményt és tudást, mindegy, hogy azt ki mutatja fel.

Hát ez az, ami nekünk nem nagyon megy...

Hétről hétre minden hétvégén bajnoki mérkőzésekre járok. Szombaton és vasárnap, utánpótlás- és felnőtt mérkőzéseken vagyok jelen. Amit pedig ezeken tapasztalok, az nagyon elkeserítő, és semmi jót nem ígér. Azt már sajnos kénytelenek voltunk megszokni, hogy a felnőtt mérkőzéseken a lehető legritkábban pozitív a hangulat. Azt azonban nehéz lesz, amit az utánpótlásmeccseken tapasztalok.

Magukból kivetkőzött, ordenáré módon megszólaló apucik és anyucik, akik saját gyermekük teljesítményével kapcsolatosan folyamatos instrukciókat osztanak. Ez nem mindig találkozik az edző által adott utasításokkal, de talán tényleg ez legyen a legnagyobb bajunk. Egy bizonyos kor után úgyis a saját gyermek fogja ezeket kínosnak érezni, és leállítani.

Azt már sokkal rosszabb hallgatni, amilyen élvezettel szapulják, gúnyolják és minősítik az ellenfél csapatát vagy annak játékosait. Hangos megjegyzésekkel, bekiabálásokkal, a játékvezető és partjelző folyamatos oktatásával próbálják a lelki békéjüket kialakítani vagy megőrizni. És nemcsak akkor, ha vereségre állnak, hanem akkor is, ha vezetnek – gúnyolódva, humorizálva mások kárára. Főszereplőnek érzik magukat, a társaság hangadójának, miközben nem veszik észre, hogy kivívják mások általi negatív megítélésüket és ellenszenvüket. A kérdés csak az, mi lesz, ha egy-két év múlva gyermekük klubot váltva egy csapatba kerül a most „cikizettekkel”?

Sajnos ez a jelenség nagyon elharapózott, szinte nincs olyan pálya, ahol ne lenne tapasztalható. Mintha az jelentene örömet, ha a másiknak – akár csak szóban is – fájdalmat okozhatnak. Kulturált közegben és társadalomban a felnőtt életben sem nagyon van helye ennek, fiatalok és gyermekek között pedig semmiképp.

Jómagam évekkel ezelőtt a Bozsik-stadionban egy utánpótlástorna nézőterén végighallgattam, amint egy fiatal magyar labdarúgó a hazai rivális ellen játszó szerb csapatnak szurkolt, miközben „válogatott” szavakkal minősítette a magyar játékosokat. Rá is kellett szólni. Aztán hogy, hogy nem, néhány év múlva az üdvöske a kritizált klub felnőtt csapatához került, ahol együtt kellett pályára lépnie azok saját nevelésű fiataljaival. Akkor már nem szidta őket, sőt, a bajnoki címet ünnepelve vígan ölelgette társait, és seperte be a hazai szurkolók dicséreteit. Ha azok tudták volna, hogy beszélt nemrég még szeretett klubjukról…

A vélemények és megnyilvánulások módja pedig tényleg minden jó érzésű embert megbotránkoztat. Hörögve, ordítva, visítva, erőt fitogtatva és ordenáré szavakat használva. Sok pályán nehéz a nézőtéren olyan helyet találni, ahová félrehúzódva nem zavaró mindez.

A közeget mi alakítjuk. Viselkedéssel, példamutatással, kulturált megnyilvánulásokkal – a saját gyermekeink számára. Lehet, hogy demagógnak tűnik, de csak a résztvevőkön múlik, hogy érzi magát ebben a közegben a fiatal játékos, és miként a nézők. Nem itt kell kiadni a „gőzt”, kiélni az elfojtott frusztrációt. Ez nem annak a terepe, és aki ezt nem tudja elfogadni, inkább maradjon otthon.

Különben hamarosan azt fogjuk észrevenni, hogy antropológusok hada lepi majd el a futballpályákat. Mert ők eddig azt hitték, a neandervölgyi ember már rég kihalt. Nem kellene rádöbbenteni őket arra, hogy tévedtek, van még most is belőlük bőven…

Üdvözlettel:
Szalai László