Bár némelyek vitatják, a sikeres Eb-selejtező alapjait Dárdai Pál tette le, kialakítva a megfelelő szellemiséget, közösségi szellemet és a játékoskeretre szabott, jól kiválasztott játékfelfogást. Ezután lépett be az új külföldi vezető, aki érzékelhetően úgy vélte, érdemei kisebbek lesznek, ha nem minden róla szól.

És itt most nem csak az említett egyénről kívánok értekezni, bár személyét és munkásságát szükségszerű érinteni és értékelni, mert főszereplője a történetnek. Néhány kérdést vele kapcsolatban is fel lehetne tenni. Vajon ki nézett utána eddigi eredményeinek, szakmai múltjának? A vezetőedzőként addig elért 13 százalékos eredményességi mutató elegendő volt a pozícióhoz? Vajon megtudakolták-e előző munkavégzései helyszínén, mi volt a vélemény munkásságáról? Miért kellett az itthoni viszonyokat jól ismerők által, gondos munkával elkészült utánpótlásprogramot miatta kidobni, és mennyire volt szerencsés mindenek feletti döntési jogkörrel felruházni? Akiknek pedig valami nem stimmelt körülötte, azoknak mennie kellett, legyenek azok korosztályos edzők, sporttudományos szakemberek, masszőrök, elemzők, edzőképzéssel foglalkozók – sok értékes, fiatal, modern szellemiségű és a hazai labdarúgásért tenni akaró magyar ember. Pedig sokaknak szemet szúrt, itt valami nem frankó. Azonban az ügy mögé állított fizetett bértollnokok és kommunikátorok mindent elkövettek ennek eltüntetésére és a fényezésre.

Jöttek-mentek az idehívott haverok, rokonok és a még otthon is ismeretlen éppen munkanélküli edzők. Közben pedig mindenféle kontroll nélkül adták kezükbe Magyarország legtehetségesebb fiatal játékosait. Ha siker volt, az csak az övék, ha sikertelenség, az a sokat szapult akadémiák saraként lett beállítva. Csak kapkodtuk a fejünket. Egyik pillanatban hemzsegtek a tehetségek Magyarországon, a másik pillanatban nincs megfelelő merítés a továbblépéshez. Pedig van, csak jó helyen kell keresni.

Az Eb-szereplés örömét még az sem tudta elvenni, hogy a létszámemelés, a megpattanó labdák és az öngólok is kellettek hozzá. Senkit nem érdekelt. Csodát vártak, és csodát akartak látni. És ezt tűzön-vízen keresztül. Aki nem egészen így látta, akinek már akkor szemet szúrtak a jól látható pszichoszomatikus jelek, az nem kívánatos lett, el kellett takarítani az útból. Mindenki hallgatott, és megtettek mindent, nehogy valaki felkiálthasson: de hiszen meztelen a király! Már senki nem beszélt Dárdairól, nem is beszélhettek csak egyvalakiről.

A vb-selejtezőknek így futottunk neki. Az elvárást egyértelművé tették: ki kell jutnunk. Nem volt kérés, amely ne teljesült volna – bármely érthetetlen is volt. Műfűcsere a központban, összetartások, hetes rákészülések a mérkőzések helyszínén, médiatámogatás. Pénz, paripa, fegyver. Mindaz, ami eddig senkinek soha nem adatott meg. Azonban az eredmények nem jöttek, pedig ez már a beígért „saját keret, saját csapat” volt.

Feröer, Andorra. Senki nem élte volna túl. De a választást és az eddigieket védeni kellett. Nem lehetett kimondani és beismerni: hibáztunk. Ezért ki lett újra a hibás? Természetesen a hazai. Klubok, akadémiák, edzők, utánpótlásban tevékenykedők. A lakáj média ismét támadásba lendült, és elővette a jól ismert lemezt. Közben pedig a korosztályos csapatok mindegyike sikeresen szerepelt, ahogy eddig is legtöbbször – az akadémiákon képzett játékosokkal.

A szobor berepedt. És egyre nehezebb és kínosabb lett a réseket glettelgetni. A 36 százalékos eredményességi mutató az egyik leggyengébb a hazai futballtörténelemben. Végül felszállt a füst, és a főszereplő lelépett a színről. A médiában megjelentek alapján sokak szerint dúsgazdagon, lottónyertesként, romokat hagyva maga után. Sajnálatosan nem tudhattuk meg, mi volt az értelme a sok elavult laktáttesztnek, és hol a beígért frenetikus reform utánpótlásprogram és modern edzőképzés. A „my way”-ről azonban már van némi fogalmunk...

Luxemburg már csak következmény. Fiatal pályaedzővel, akinek hirtelen előre kellett lépnie. Pedig mennyire más pályaedzőként valaki mögött tevékenykedni, mint mindent meghatározva, átlátva, felelősséget vállalni és irányítani. Nem mindenkinek megy, erre jó példa a volt irányító. A fiatal, csupán néhány éve edzősködő kollégának sok esélye és reménye nem is lehetett.

És a lemez újra forog. Akadémia, magyar edző, képzés, utánpótlás. Az már senkit sem zavar, hogy Luxemburgban mindössze két olyan játékos lépett pályára – csereként –, aki a magyar akadémiai rendszer 2007-es beindulása után ilyen intézményből jött , tehát 1992 után született. És hogy miért nem többen, annak is megvan az oka, de az nem az akadémiákon keresendő.

Az eddigi hozsannázók most elhallgattak. Mintha nem is történt volna semmi. Kár, hogy ma már minden előkereshető, visszaolvasható. Az ő korábbi véleményük is. Amely még nem a romokon íródott. Persze nekik mindegy is, ők a jóban és a rosszban is jól megélnek belőle. Ők az igazi „megélhetésiek”.

Azonban azt már az elején is sejtettük: a romok eltakarítása és a kőhalom újbóli várrá építése úgyis nekünk marad.

Nem baj. Lássunk neki újra. Csak végre egyszer hagyják is végigcsinálni, teljesen felépíteni.

Ez úgyis csak a mi szívügyünk.

Üdvözlettel:
Szalai László