A magyar labdarúgó-válogatott Puskás Ferenc vezetésével az 1950-es években érte virágkorát. 1952-ben a Helsinki olimpia megnyerésével gyűjtötte be első „igazi” trófeáját. Egy évvel később májusban Európa Kupa elsőséget szereztek Rómában a házigazda olaszokkal vívott 3–0-s mérkőzésen, majd novemberben az egész futballvilág döbbenten vette tudomásul, hogy az Aranycsapat 6–3-ra kiütötte a kilencven éve veretlen angol válogatottat, ráadásul Londonban. Az 1954-es májusi „visszavágón” Budapesten, szegény angolok hiába fogadkoztak, a gólkülönbség még nagyobb lett, ezúttal 7–1-re nyertünk. Ilyen előzmények után mondhatjuk nyugodtan, hogy a magyarok toronymagas esélyesként érkeztek az 1954-es svájci világbajnokságra.

Budai II László akkreditációs kártyája az 1954-es világbajnokságon

A csoportmeccsek során aztán Dél-Koreát 9–0-ra, a Német Szövetségi Köztársaságot 8–3-ra győzte le az akkor már négy és fél éve veretlen Aranycsapat. A németek ellen azonban Puskás Ferenc megsérült, és nem tudott játszani a Brazília (4–2) és Uruguay (4–2) elleni negyed- és elődöntőn az előző, 1950-es világbajnokság két döntőse elleni két ragyogó magyar diadal alkalmával.

A magyar labdarúgó-válogatott kezdőcsapata a döntőben

A fináléra azonban visszatért a kapitány, hamar gólt is lőtt, ám hiába vezettünk 2–0-ra nyolc perc elteltével, s Puskás 3–2-es német vezetésnél hiába lőtt szabályos egyenlítő gólt a meccs végén, a játékvezető les miatt érvénytelenítette a találatot, és az NSZK lett a világbajnok. Az a csapat, amelyet két héttel korábban 8–3-ra legyőzött a magyar együttes…

Az 1954-es világbajnoki ezüstérem

Puskás Ferenc Az Aranycsapat kapitánya című önéletrajzi könyvében így emlékezett a keserű eseményre: „Solothurnban, a szállásunk közelében a döntő előtti éjszakán koncertet adtak, reggel 5-ig tartott. Hiába reklamáltunk, nem állították le, így nem tudtunk aludni. A negyeddöntő a brazilok ellen, és az elődöntő az uruguayiak ellen nagyon sokat kivett belőlünk, testileg-lelkileg egyaránt. Ráadásul – ezeket én nyomoztam ki később – a német csapat a pálya mellett volt elszállásolva. Az öreg róka, Sepp Herberger (a nyugatnémet válogatott szövetségi kapitánya – a szerk.) intézte el a nyugodt, csendes helyet. Tudtak edzeni a pályán, és a döntőn, július 4-én szakadt az eső. A magyar csapatnak gyalog, a tömegen keresztül kellett bejutnia apályára. A Sebes Guszti bácsit még egy rendőr oldalba is verte gumibottal, hogy mit tolakszik, mire megmondták, hogy mi vagyunk a magyar játékosok és szeretnénk bejutni a pályára, ha nem baj… És még valami: Adolf „Adai” Dassler (a híres sportszergyártó cég atyja) tervezett egy új focicipőt, és pont a döntőre lett kész vele. …Ez az új futballcipő volt az első a világon, amire a stoplikat nem felszegezték, hanem fel lehetett csavarni őket. Olyan stoplit lehetett így rátenni, ami passzolt a talajhoz, ha sáros, ha kemény, ha csúszós. …Ezek nem kifogások, ezek tények, és mind ellenünk szóltak! A legfájdalmasabb azonban mégis az volt, hogy a magyar válogatott négy év alatt egyetlen vereséget szenvedett el, és azt pont a világbajnoki döntőben… Fájó szívvel utaztunk hazafelé. Tudtuk, hogy egész Magyarország gyászol, és nem tudják elhinni, hogy elvesztettük a döntőt, amikor 8:3-ra vertük meg a németeket, a döntőben meg 2-0-ra vezettünk ellenük!”

Az 1954. július 6-ai Népsport címlapja

Puskás Ferencnek igaza volt most is. Magyarországon hihetetlen elkeseredés, Nyugat-Németországban történelmi eufória követte a németek által „Berni csodaként” elhíresült eseményt.