Bezár
kibomlo kibomlo

Lesznek új klasszisaink

U19-es alakulatunk új vezetőedzőjével, a huszonegyszeres magyar válogatott, Mónos Tamással beszélgettük a pályafutásáról, a magyar labdarúgás helyzetéről, illetve a fiatal magyar tehetségekről.

„Simontornyán születtem, és ott lettem igazolt labdarúgó tizenegy éves koromban. Szülővárosom egyesülete jó kapcsolatot ápolt a Győri ETO-val, ezért játékosmegfigyelők a mérkőzéseinkre. Ezt követően próbajátékra invitáltak, ahol megfeleltem, s így a Kisalföldre kerültem. Győrben végigjártam a korosztályos ranglétrát U14-től a tartalékcsapatig. Álomszerű lett volna, ha a győri mezben mutatkozhatom be a magyar élvonalban, de akkoriban nagyon erős kerete volt a klubnak, ezért Veszprémbe adtak kölcsön. A királynék városában sem igazán kaptam szerepet az első fél évben, ám adódott egy lehetőség: Csongrádi Ferenc távozásával átalakították a csapat szerkezetét, s úgy gondolták, kipróbálnak, mint jobbhátvédet. Azt tudni kell, hogy az utánpótlásban támadót, illetve középpályást játszottam, tehát teljesen új volt számomra a feladat, sikerült olyan jól megoldanom a feladatot, hogy ebben a pozícióban ragadtam” – elevenítette fel karrierje elejét legidősebb korosztályos gárdánk új trénere.

Utólag elmondható, hogy a pályafutásod szempontjából jó döntést hoztál, amikor Veszprémbe mentél. Mégis meg kell kérdeznem: mennyire motivált, hogy bizonyíts a győrieknek?

Azt gondolom, hogy egy-egy sikeres játékoskarrier nagyon apró dolgokon múlik. A tehetség és a szorgalom mellett hatalmas szerencsére is szükség van. A Veszprémbe igazolásomkor ezt még nem lehetett tudni. Persze álomszerű lett volna, amennyiben az általam testközelből csodált, bajnoki címeket szerző nevelőegyesületemben mutatkozhatom be, de az élet nem ilyen. Ezt a labdarúgóimnak is mindig elmondom: azért mert végigjárod egy akadémia korosztályos ranglétráját, az még nem garantál semmit, nem fogsz kapni egy oklevelet, amely arról szól, hogy te kész játékos vagy és várnak az első csapatnál. A jól zárult veszprémi kölcsönjátékom után visszahívtak Győrbe, viszont én már nem akartam menni. Veszprémben lettem NB I-es focista, onnan hívtak be válogatottba, majd szerződtem külföldre. Nincsenek bennem rossz érzések, de nem tagadom, mindig extra bizonyítási vággyal léptem pályára nevelőegyesületem ellen.

Hogyan kerültél Belgiumba?

A 1990-es évek eléjén megindult egy fiatalítási hullám a magyar válogatottnál, ennek köszönhetően 1990. március 20-án az Amerikai Egyesült Államok ellen debütálhattam címeres mezben. Egy héttel később a franciákkal játszottunk, az ilyen találkozókra sok külföldi játékosmegfigyelő érkezik, s engem kiszúrtak a belgák. Három hónappal ezután profi szerződést kötött velem a Germinal Ekeren. Újonc csapat voltunk a belga élvonalban, nagyon összetartó társaságot alkotottunk. Hatalmas élmény volt a két holland válogatott játékossal: Ben Wijnstekersszel és Simon Tahamatával játszani. A bajnokság végén az ötödik helyen végeztük, ezután – most már azt mondom, – sajnos az RFC Liègehez mentem. Az első évadom még jól sikerült, de második szezonra kiszorultam a kezdőcsapatból. A nyolcvanhatszoros belga válogatott Eric Gerets volt a vezetőedzőm, aki nagyon korrektül elmondta, hogy másik külföldit szeretne a helyemre igazolni – akkoriban még csak három idegenlégiós léphetett egyszerre pályára. A Liège-nél együtt játszottam az akkor még fiatal Sunday Olisehhel, aki később az Ajax, a Borussia Dortmund és a Juventus támadója volt. Nem nagyképűségből mondom, de akkoriban nem tapasztaltam akkora különbséget kettőnk között, ezért is lepett meg, hogy ilyen szép karriert futott be.

Mikor te Németalföldön rúgtad a bőrt, már eltelt jó pár év az 1986-os vb-negyedik hely óta, de még messze volt az Eden Hazard féle „aranygeneráció”. Milyen volt a 1990-es évek elején a belga labdarúgás?

Voltak tehetséges belga játékosok, de szerintem a belga focit olyan minőségi idegenlégiósok tartották életben, mint a már említett Ben Wijnstekers és Simon Tahamata. Akkoriban a belga és a magyar labdarúgás között akkor még nem mutatkozott ekkora különbség, mint ma. Nem éreztem a belgiumi fiatalokon, hogy annyival jobban lennének magyar társaiknál.

Miért tértél haza?

Mészöly Kálmán invitálására jöttem vissza Magyarországra, aki egy ambiciózus, fiatal társasággal képzelte el a jövőt, amelynek sajnos nem jöttek össze a kitűzött célok. 1995-ben Gellei Imre bácsi vette át a gárda irányítását egészen 1999-ig – a másodedzője Komjáti András lett, aki most egyesületünk klubigazgatója. Csodálatos négy esztendő volt, mindig harcoltunk a bajnoki címért, de valami mindig hiányzott az aranyéremhez.

Érdekes, hogy ezeket említetted a legsikeresebb szezonjaidnak a klubfutballban, mégis 1995-ben öltötted utoljára magadra a címeres mezt. Miért ez az ellentmondás?

Nagy mozgás volt a magyar szövetségi kapitányi poszton abban az időszakban, s egyszerűen mindenkinek más volt a választottja helyettem. Ezek után szép lassan kiestem kikerültem a „köztudatból”. Még sem panaszkodhatok, hiszen huszonegyszeres válogatott vagyok. Játszottam a korszak olyan csatárlegendái ellen, mint Eric Cantona, Roberto Baggio, Emilio Butragueno, vagy Gary Lineker. Felejthetetlen élmény marad, amikor 1990 szeptemberében a Wembley játszottunk az angolokkal, még ha nem is ott nyújtottam a legjobb teljesítményemet. Szerintem a legjobb találkozóm a nemzeti csapatban a világbajnoki harmadik Olaszország ellen volt. A Roberto Baggióval és a vb-gólkirály Salvatore Schillacival felálló olaszokkal itthon játszottunk döntetlent, ezen felül legyőztük felkészülési mérkőzésen a spanyolokat, ami szintén örök élmény marad.

Te már az 1986-os vb utáni generáció tagja vagy. Mit gondolsz nektek miért nem jött össze egy Európa-bajnoki, vagy világbajnoki szereplés?

Abban az időben is voltak bravúros eredményeink, s jó esély mutatkozok, hogy kijutunk az 1992-es svédországi kontinensviadalra, ehhez le kellett volna győzni itthon a szovjeteket. Óriási várokozások előzték meg az összecsapást, jól játszottunk, mi uraltuk a meccset, de mégsem tudtunk nyerni. Egyszerűen nyomás alatt, az ország elvárásainak terhe alatt összeroppantunk, amely jól jellemzi a magyar labdarúgókat. A szovjetek elleni találkozóra ráadásul az 1986-os világbajnoki meccs visszavágójaként tekintettek. Nem én fogom megmondani, miért roppanunk össze állandóan a nyomás alatt, csak azt tudom: nem volt egy olyan karakán személyiség a mi csapatunkban, aki azt a pici pluszt jelentette volna. Ez kellene megtalálni, s megtanítani a mai fiataloknak a nyomás kezelését.

A játékos-pályafutásodat követően utánpótlástréner lettél, hogyan kezdődött az edzői karriered?

Vasas után még játszottam az MTK-ban, majd a BKV-nál, de már éreztem én is a kort, ezért a Biatorbágyra igazoltam. Ott csöppentem bele ebbe a szakmába, miután felkértek, hogy a helyi fiataloknak tartsak technikai edzést. A Hegyvidéki UFC-nél kezdtem aztán ténylegesen dolgozni, s onnantól kezdve foglalkoztam már minden korosztállyal. Ezután kerültem a Kubala Akadémiára, ahol megtanultam milyen a profi utánpótlásban trénerkedni, mondhatom teljesen más, mint amatőr szinten. A Puskás Akadémiára pedig – ahogyan sok kollégám – Liszkai Dezső invitálására érkeztem, s kaptam meg az U19-es korosztályos együttest.

Kényes korosztállyal fogsz együtt dolgozni, hiszen ez a felnőtt futball előtti utolsó lépcsőfok. Mit szeretnél elérni ezzel a gárdával?

Nem lesz, egyszerű dolgom ezt már most tudom. Persze jó lenne minden meccset megnyerni a bajnokságban, de ennél sokkal fontosabb feladatom van. Segítenem kell a labdarúgóimat a felnőtt futballba beintegrálni, muszáj velük megértetnem, hogy amiért egész eddigi életükben dolgoztak, nem adhatják fel. Nem lesz mindenki NB I-es játékos, de ettől még lehet sikeres pályafutásuk. Ezért kettős az én rendeltetésem, mert meg kell őket tartatni a magyar labdarúgás számára. Statisztikailag kimutatható, hogy hazánkban a 18-19 éves korú focisták fejezik be a legtöbben. Ezt kell megakadályoznom, az lenne az igazi siker, ha nem adják fel az álmaikat.

Szerinted mi az ideálisabb egy fiatal magyar tehetség számára, ha minél hamarabb külföldre megy, vagy előbb itthon bizonyít?

Természetesen nincsen tuti recept a sikerre, ezt is labdarúgója válogatja. Vannak srácok, akiknek menni kell, de vannak, akik nem. Régi csapattársam, Bencze Zsolt fia, Bencze Márk, akit szintén személyesen ismerek, remek helyen van a Vitesse-nél, érdekes, hogy egy holland családnál helyezték el, s nem kollégiumban. Persze vannak, akik hazatérnek, mint nemrég Szerető Krisztofer, de ettől még nagyszerű dolognak tartom, hogy ma már a fiatalok ki tudnak menni. Amennyiben egy U19-es korosztályú fiú egy NB I-es csapat környékén van, tehát velük edz, játszik az nem menjen külföldre, mert a mai NB I-ben is tud annyit fejlődni, sőt többet, mint a külföldi utánpótlás-bajnokságokban. A 2000-es korcsoport most készül az Európa-bajnoki elitkörre, kíváncsian várom, hogy kijutnak-e, de mindentől függetlenül belőlük kerülhet ki egy olyan klasszis, aki európai topcsapatban lesz kezdőjátékos.


 

 
Megismételnénk a menetelést

Kezdődik a reményeink szerint ismét dicsőséges tavaszi hadjárat: Radoki János tanítványai szerdán háromtól a Paksi...

Tovább olvasom
 
Nagy gólok egy kislánytól

Nagy Lili a Puskás Akadémia egyik legtehetségesebb lánylabdarúgója, aki megállás nélküli szórja a gólokat....

Tovább olvasom
 
Puskás Hírmondó

U16-os csapatunk győzelemmel kezdte a tavaszi küzdelmeket, U14-es leányaink teremtornát nyertek Rácalmáson.

Tovább olvasom
Még több Hír
kibomlo kibomlo
Bezár

Események

Legfrissebb eredmények

Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia U14 (leány) - Dunaújváros  5-0
Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia U14 (leány) - MOL Vidi FC  2-1
Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia U14 (leány) - Vasas Kubala Akadémia  5-1
Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia U14 (leány) - MTK Budapest  2-0
Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia U14 (leány) - Pécsi Sportolda  0-0
DVTK - Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia U16  1-3
NK Nafta Lendava - Puskás Akadémia FC II  0-2
Puskás Akadémia FC - Újpest FC  0-1
Eszék - Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia U15  3-1
Eszék - Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia U13  2-2